Édes Anna

IX. fejezet VITA A PISKÓTÁRÓL, AZ IRGALOMRÓL ÉS AZ EGYENLŐSÉGRŐL

Annáról folyt a diskurzus.

–Tudjátok – mondta Drumáné, hogy csinos is? Egész kedves pofikája van. És a termete is. Karcsú, igazán kellemes.

– Igen – filozofált Tatárné. –Ezek a parasztlányok itt Pesten hamar kikupálódnak. Az enyém is, kérlek, az én Bözsim. Tavaly hozattam föl faluról. Vékonyka volt, rongyoska, mint egy madárijesztő. Én persze szépen kihizlaltam, fel is öltöztettem. Vettem neki egy fehér pikéruhát – s krákogott, mint mikor valamit elbeszélni készült. – Vasárnap zsúrja van a lányaimnak. Bözsi nyit ajtót a vendégeknek. Jön Ervin, a Gallovszky Ervin, az, aki a múltkor érkezett haza orosz fogságból. Hát kérlek, ez a fiú – és előre mosolygott azon, amit majd mond – az előszobában kezet csókol nekem, aztán odaáll Bözsi elé, formálisan bemutatkozik neki, és már nyújtotta a kezét.

– A cselédnek? – kérdezte Vizyné.

– Annak hát. Ha nem intek, kezet is fog vele – s itt kacagott, asztmás melle rázkódott a köhögéstől. – Azt hitte – mondta fuldokolva -, hogy az Ilonka vagy a Margitka valamelyik barátnője.

– És mit csinált a cseléded?

– Lángvörös lett. Háta mögé dugta kezét, berohant a konyhába, és – képzeljétek – sírt. És a világért se akart fölszolgálni. Ervint pedig ugratták a lányok.

Tatár odaintett a feleségének:

–A macskát.

– Ja – szólt Tatárné -, a macska. Mikor beszegődött, volt egy két hónapos cicánk, az Ilonka cicája, a Cirmos. Ekkorka, mint az öklöm. Reggel hallom, hogy a Bözsi tejet ad neki, és hívogatja: „Jöjjön kérem, Cirmos, itt a reggelije.” Magázta a macskát. Sokáig nem is merte tegezni. Hát igen. Ilyenek. Sajnos, elég korán kinyílik a szemük. Előbb, mint kellene. Már folyton hazajárna. Hol búcsú, hol szüret, hol lakodalom. És örökké a nyakamon az egész pereputtya.

– Az enyém – szólt Drumáné -, az én Stefim mozizik és politizál. Nagy keresztény.

– Az enyém pedig – mondta Moviszterné -, az Etel, parancsol. Amennyiben engedelmeskedünk, nem is mond föl nekünk.

– Az enyém – jegyezte meg Vizyné nagy figyelem közepette, miután kárörömmel hallgatta végig e panaszokat – se moziba, se színházba. Még csak nem is énekel. Szeretője nincs. A családját nem is láttam. Árva lány. Folyton itthon ül. Eddig még vasárnap délután se ment el.

– Hja, az Anna, az Anna, az más.

Oly elismerés morajlott föl, hogy a sikert szinte sokallta, és most, hogy az érdeklődés középpontjába került, szerénykedve hárította el magától:

- Azért ti se panaszkodhattok. Meg aztán ez sincs ingyen. Sokat vesződtem. És ennek is megvan a maga hibája.

– Micsoda – csattant föl sértődötten Vizy, aki fejét kiemelte a borközi állapot ködéből. – Mondd kérlek, mi ennek a hibája?

Vizyné hibákat keresett benne, de nem talált. Mit is lehet találni ott, ahol nincs? Nem tudott mit felelni.