-Van itt egy katalán srác, magyarul akar tanulni, elvállalod?

Elvállaltam. Igazi óravázlatokkal, táblázatokkal, rendszerekkel vártam az egyetem katalán lektorát, aki már beszélt magyarul, de csak konyhanyelven. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy kiderüljön, egyikünket sem hozza lázba az alaktan, se a szintaxis. De beszéltük egymás nyelvét. Áttértünk hát a peripatetikus oktatásra. Budapest utcái, házai a magyar történelem, költészet és kultúra jeleit viselik, új tananyag lépten-nyomon egy fiatalembernek, aki már eleve sokat tud rólunk, de még többre kíváncsi.

Amikor egyszer a Duna-parton sétáltunk, próbáltam idézni József Attilát, hogy Eloi szívéből is úgy folyjon tova a zavaros, bölcs és nagy Duna, mint ahogy a mienkből. Erre ő Jesús Moncada Ebrojával válaszolt, mely sáros beleiben emészti a holtak csontját, és örök időktől fogva őrzi a partján élők emlékeit, akiknek élete elválaszthatatlanul kötődik a folyóhoz. Az élő vizet, a hatalmas erőt Franco döntése ítélte halálra. Érteni akartuk, és át akartuk érezni egymás folyóit, szerettük volna megmutatni egymásnak azt a szépséget, amelyet a nyelvek, és kultúrák titokként őriznek, mert a szavak mögötti térben rejtőznek. Könyveket cseréltünk, szavakat magyaráztunk, okfejtéseket gyártottunk, és ellenőriztük egymás első ügyetlen, de nagyon lelkes fordításait. Nagyszerű világban találtuk magunkat, amely a kis nemzetek fiainak sokat-látó szemüvegén keresztül még tágabbnak, még színesebbnek látszott.

Eloi hazament Katalóniába, de utána is sokszor meglátogatott bennünket. A férjemnek megtanította a paradicsomos kenyeret tàrregai oliva olajjal (azóta is úgy esszük), játszott a gyerekekkel, kirándultunk, beszélgettünk. A gyerekeim akkor találták ki az Eloisat, amit úgy kellett játszani, hogy az egyik lefeküdt, és akármi történt, nem szabadott felébreszteni. A magyar gyerekeknek érthetetlen a mediterrán ritmus, hogy egy derék, szép szál felnőtt délben még alszik, úgyhogy mindig ott toporogtak az ajtajában, és vigyáztak, nehogy fölkeltsék, pedig egyebet sem szerettek volna, mint hogy már csünghessenek rajta.

Barátunk lett, az egész családé. Vártuk a látogatásait, s ő jött is mindig, mert hűséges barát volt. Napfényes, nagylelkű, érzékeny ember, aki az általa oly nagyra becsült IRODALOM szolgálatába állította tudását, és erejét. Talán azért kapott Kertész Imre irodalmi Nobel-díjat 2002-ben, hogy Eloinak lehetősége nyíljék lefordítani a magyar irodalom kiváló szerzőinek műveit. Rövidke idő adatott neki. Nem talált párra, nem lettek gyerekei, neki más jutott: ő volt A MAGYAR IRODALOM KATALÁN FORDÍTÓJA.

Kedves jó barátunk, hiányzol itt.