“Continuem en contacte"

“Űrt hagyott maga után”, mondja egy közös barátunk, és én ugyanezt érzem, amikor Barcelonában a Gràcia negyedben járok és elsétálok a ház előtt, ahol a Budapesten eltöltött három év után lakott, és ahol én is eltöltöttem három hónapot, amikor megkaptam a Generalitat kutatói ösztöndíját.

Eloi az a fajta ember volt, aki nem választja szét a magánéletet és a munkát, a munkája egyben a hobbija is volt, ahogy ez általában lenni szokott, amikor valakinek hivatása van.

Ha megpróbálom végiggondolni ennek a barátság és hivatás közti határmezsgyének a legmeghatározóbb momentumait, akkor - többek között - a következőkre emlékszem:

Eloit itt Budapesten, az ELTE-n ismertük meg, lektorként tanított, ő volt az első katalántanárom. Sok év eltelt azóta, de ma is emlékszem az óráira, arra, ahogyan tanított, ahogy mindenhez fűzött egy-egy vicces anekdotát, vagy keresett valamilyen asszociációt, hogy könnyebben megjegyezhessük a szavakat, kifejezéseket, vagy nyelvtani formákat.

Eloi a Budapesten töltött évek alatt beleszeretett a magyar nyelvbe, és pár évvel később már nem csak azt mondhatta el magáról, hogy a katalán kultúra követe volt Magyarországon, hanem - elsősorban a fordításainak köszönhetően - azt is, hogy a magyar irodalom közvetítőjévé lett Katalóniában.

Eloi gyakran visszalátogatott Magyarországra, 2003-ban azonban egy nyári napon azzal hívott fel, nincs-e kedvem nekem Barcelonába utazni és segíteni neki egy fordításban. Mivel egyébként is minden évben kerestem a lehetőséget arra, hogy Katalóniában töltsek néhány hetet, azonnal igent mondtam. Két héten át dolgoztunk Kertész Imre Felszámolás című művének fordításán, bár ez az idő éppen arra volt csak elég, hogy belekezdjünk a munkába. Szerencsére megegyezett az életritmusunk, későn keltünk és hajnalig fordítottunk, közben magyar zenét hallgattunk, és pihenésképpen kimentünk az erkélyre, ahol ő elszívott egy Fleur de Savane-t, és néztük az embereket, akik elmentek a ház előtt abban a szűk utcában, a Gràcia negyedben.

Emlékszem a balatonfüredi fordítószemináriumokra, kétszer is megrendeztük, 2005-ben és 2006-ban, emlékszem, hogy amikor készen lettünk egy-egy szövegrésszel, megálltunk, és hangosan felolvastuk, hogy meghallgassuk, milyen a ritmusa. Eloi azt vallotta, minden szövegnek megvan a saját ritmusa, és erre a ritmusra rá kell érezni, ez az egyik legfőbb feladata a fordítónak.

2006-ból emlékszem még a már említett Barcelonában töltött három hónapra, Eloi felajánlotta, hogy lakhatom nála, jól megértettük egymást, három hónapig raviolin, pizzán, paradicsomos vagy paradicsom nélküli kenyéren, és tonhalas rizsen éltünk, ez utóbbi Eloi specialitása volt. Én sok időt töltöttem a könyvtárban, de ha otthon voltam, az sem volt gond, nagyon jól tudtunk egymás mellett dolgozni, egymást segíteni, ő fordított, én Salvador Espriu drámáinak női szereplőiről írtam tanulmányt. Szeptemberben együtt jöttünk Budapestre, abban az évben itt került megrendezésre az AILLC, a Nemzetközi Katalán Filológiai Társaság nemzetközi konferenciája. Egy hónappal később a barcelonai repülőtéren búcsúztunk el, akkor láttam utoljára.

A következő év elején Magyarországra készült, de végül nem tudott eljönni, mert nem készült el egy fordítással. Emlékszem az utolsó e-mail utolsó mondatára, amit 2007. februárban küldött: “Continuem en contacte", magyarul valami olyasmit jelent, kapcsolatban maradunk...