Da nuces pueris

A redőny csak félig van csukva, mintha

félsz fogná vissza, nehogy földre essék;

nem zárja ki a levegőt. Figyeld meg:

harminchét szép, egyenes horizont,

de a szív elfelejti. Vágytalan

halódik a napfény, mely mézszínű

volt, s színe most az almaillaté.

Mily lomha, ó, mily lomha a világ,

mily lomha még a bú is a rohanva

múló órákért. Mondd, eszedbe jut majd

ez a szoba?

„Kedves nekem nagyon.

Azok a munkáshangok… Mik is?"

Kőművesek:

hiányzik a sorban egy ház.

„Dalolnak,

s ma nem hallom. Kiáltoznak, kacagnak,

és furcsa, hogy ma hallgatnak."

Mily lomha

a hangok vörös lombja; tétován száll,

hogy elborítson minket. Álmosan

borítja csókjaimnak lombja tested

minden rejtekhelyét, és míg felejted

a nyár éber lombját, a végtelen,

csóktalan napokat, mélyen titokban

emlékezik a test: még

félig napból a bőröd, félig holdból.