Da nuces pueris

A zsalugáter, úgy résnyre nyitva, mint
egy rémület, amely lóg fönnakadva,
nem választ el a külvilágtól. Nézd csak:
harminckét egyenes és vékony látkör,
de szívünk felejti. Bánattalan
elhal nekünk a fény, mely mézszínű
volt és most mint az alma illata.
Mily lassú, ó, mily lassú a világ, mily
lassú a bánat a nagy sebesen
múló órákért. Mondd, emlékszel majd
e szobára?
„Megszerettem nagyon.
S e munkáshangok? – Kik ők?”
Falat raknak:
foghíjas itt a háztömb.
„Énekelnek,
de most nem hallom. Lármáznak, nevetnek,
de ma mily csönd van! Különös...”
Mily lassúk
a hangok rőt levelei, habozva
jönnek, hogy betakarjanak. Álomba
merülve, csókjaim levelei
betakarják tested minded zugát,
s míg feleded a nyári falevélt,
a nyílt, a csóktalan napok sorát,
a test emlékezik, s még
félig a napé bőröd, félig a holdé.

Gabriel Ferrater, Szoba Ősszel. Poema inclòs a l’antologia: Raó i follia. Poetes catalans del segle XX. / Ész és mámor. Századi katalán költők. Traducció de Déri Balázs. Budapest: Íbisz, 1997