EGY FÖLDALATTI ÁLLOMÁS BEJÁRATÁNÁL, AHOL

SZAKÁLLAS VÁMOSOK KEZEM-LÁBAM

MEGKÖTÖZTÉK, LÁTTAM, HOGY MÁRTA ELUTAZIK

EGY HATÁRVONATTAL. RÁ AKARTAM MOSOLYOGNI,

DE EGY SOKFEJŰ CSENDŐR ELCIPELT AZ

EMBEREIVEL, ÉS FELGYÚJTOTTA AZ ERDŐT

Üveglépcsők sora az ósdi peronon,

Hol fényes vonatok mennek nyílt partvidékre,

Nagy átlátszó falak s ágas-bogas korallok,

Sok napszemű madár s zizegő ág közé.

Fehéren e fehér kis hajnal-szigeten

- Saját belső zenédre figyelve könnyes szemmel –

Te írsz nedves búcsút üvegek erdejére,

S vetsz éber álmokat sarjasztó éj-magot?

Vár messze az öröm, varázsos partszegély,

Barlang tüskéi közt sok részeg óriással,

S keresztes sziklafőn ízekre tört sólyommal,

Tenger, mit istenek tapostak éjidőn.

Nem érlek el, kihunyt a fény s az öntudat,

Gyermekként szunnyadok, se poggyászom, se hangom,

Kétarcú fogdmegek vigyáznak rám kapákkal;

Az útlevél lejárt, s véreznek a szívek.

Viszel dombot, folyót és csillagos tavat,

Erdők forrásait, mély bőröndökbe zárva;

Az égő hegy felől egy morcos képű őrszem

Hív furcsa neveken, s kezével nemet int.

A szabad ég alatt tépett zászlók lobognak.